2009. júl. 24. 20:10 - írta veva
Kerekerdő szélén
nyúlanyó sétálgat,
az árnyas fák alatt
keresne répákat,
de bizony nem talál
arra csak mogyorót,
mit a mókuslány dobott le,
mikor még vidám vót’.
Most éppen haragszik,
párját várja klopffal,
ki az erdő mélyén mulat,
a  részeges borzokkal.
Hej, pedig hajnalban
ígért szorgos estét,
hogy odút ken a lopott
farkán maradt festék.
De a nagy munkában
mókusfi mártotta
saját-szőr pemzlijét,
a hordócska mézborba,
s míg tisztogatta estig
a hozzánőtt pamacsot,
a borzok is nyakalták
az ízletes ragacsot.
Midőn az est leszállt,
s botladoztak haza,
az erdei kocsmának
kinyílt az ajtaja.
A három fáradt festő
megpihenni betért,
szamócasört ittak,
s ettek: makkból lepényt.
Otthoni melegség
kihűlt már estére,
ajtó is csukódott,
mindhármuk vesztére.
Az ivóhely éjfélkor
végül mégis bezárt,
de a lókötőkre,
biz’ már senki nem várt.
Ott hortyogtak sorban
a kökénybokor alatt,
s mivel a farkas is horkolt,
mindhárom megmaradt.

2009. júl. 21. 10:46 - írta veva

Szuszumák Andro
elszaladt világgá,
mert nem tette meg
a nép őt királlyá.

Bosszút esküdött
minden fia ellen:
szerelmeikből
tűnjön el a kellem!

Meg is csúfultak
mind az ifjú hölgyek,
szemük sem szelíd,
játszik inkább zöldet.

El is bujdostak
a fiúk, hát messze,
ki egy kunyhóba,
ki meg fel a hegyre.

Csak a legkisebb
járta a világot,
hogy az apjával
egyeztessen átkot:

nem baj, ha csúfok
azok a leányok,
de szelíd lelkük
ne fújjon több lángot!

Ha a nők eztán
mindig kormot hánynak,
s közelgő felé
dobnak vasvillákat,

ki fog majd szülni
szeretetre éhes
sok aprónépet,
s mitől lesz majd fényes

újra a család
híres patinája?
Hisz gondolja meg:
nem lesz unokája!

Magába szállt hát
az öreg Szuszumák:
kell-e még neki
a fránya királyság?

Vagy adja önként
hatalmát a népnek,
s fiainak is,
mit oly nagyon kérnek;

s megpihenhetne
ringva hintaszéken,
öreg élete
gyönyörűségével.

 

2005-03-03

2008. máj. 27. 22:21 - írta veva

A királylány felébredt.

Kicsit zaklatottan aludt, mióta az ifjú király, azaz a jegyese elindult, hogy körbejárja az országot álruhában. Jó vezetője akart lenni népének, méltó utódja szeretett apjának, s úgy gondolta, meg kell tudnia, miként élnek alattvalói.

Már fél éve járta az országot a királyfi. Nagyon ritkán hallottak felőle. Havonta érkezett különböző rejtekutakon egy-egy, szinte ronggyá gyűrt levél, de először mindig az öreg királyné kapta kézhez, s mire a királylány megkapta a sarka majdnem mindig le volt tépve.

Nem mindig jól. Egyszer talált rajta egy szótöredéket: Sze. Igaz, már az e betű szárát is csak a képzelete írta mellé. Ez a levél volt a legkedvesebb titka.

A mai éjjel is nyugtalan álma vetett véget a rövid éjszakának. Ijedten felült ágyában, megtapogatta a kebelébe rejtett levelet, majd gyakorlott mozdulattal a párnái alá nyúlt, és diadalmasan ujjai közé csippentette az apró borsószemet.

Csendben felkelt, felvette nyuszis mamuszát (amit még elutazása előtt vőlegényétől kapott), hogy csendben közlekedhessen, s kiosont hálóterméből. Az őrök az ajtaja előtt halkan hortyogva aludtak. Lassan haladt, nehogy valakit felébresszen. Végre leért a konyhába, s a csalafinta borsószemet berakta a fagyasztóba a többi közé.

Visszalopakodott, s most már nyugodtan elaludt. Álmában finom levest főzött szerelmes királyának.

 

2007. dec. 11. 23:20 - írta veva

Volt egy szegény ember, akinek egyetlen munkaeszköze a talicskája volt. Gyönyörűen lefestette ciklámenzöldre, majd meggybarna és cseresznyesárga virágokat pingált rá.
Gyorsan híre ment a faluban, hogy milyen művészi kinézetű talicskája van az öreg Jozsó bának. Érkeztek is a szállítási megrendelések sorra.
Vitt vele virágot és gyümölcsöt, sőt egyszer még a részeg polgámestert is hazafurikázta vele. Ez aztán maradandó nyomokat hagyott a talicska lelkében (is).
Szegény Jozsó bá hiába kereste meg a legsimább utakat, a talicska mindig talált néhány gödröt és kerékugrató rögöt, vagy követ. A szállítmánynak folyton történt valami baja. A szőlő összetört, az almák kiugráltak a döccenőknél, a virágok pedig elhullajtották szirmaikat.
Egyre kevesebb megrendelést kapott az öreg, hiába volt minden igyekezete. A faluban meg elnevezték hamiska talicskásnak, s már leginkább csak fát, szenet vagy földet szállíttattak vele.
Egy idő múlva a talicska is kezdte megbánni csacska viselkedését, melyet a polgármester által rajta esett szégyenfoltok miatti megtorlásul szánt, mert egyre piszkosabb lett a benne szállított áruktól.
Az egykori, szemet vidámító tarka színek mindenhol bebarnultak a mocsoktól, deszkái kilazultak az erőteljes igénybevételtől. Már hiába kerülgette ki a legkisebb kavicsokat és a legapróbb mélyedéseket, eljött az idő, amikor a legsimább úton is csak hangos nyikorgással, nyöszörgéssel közlekedett, mint egy öreg satrafa.
Végül megtörtént a baj. Az istálló mellett egy kövön megadta magát a kerék a hajszolt életnek, s kettétört. Jozsó bá mérgében ráborította a szállításra váró tehéntrágyára, és otthagyta.
Telt-múlt az idő, közben esett az eső, fújt a szél, sőt a Nap is sütött, mígnem az öreg újra a trágyadomb környékén járt. A természet megkönyörült a hamiska talicskán, mert az eső megmosdatta, a Nap és a szél megszárította, igaz, kicsit meg is fakult. Viszont a legszebb meggybarna virág szelíden szemezett Jozsó bával, aki végül beadta a derekát, meg a kezét is a talicska kibányászásához.
Megsúrolta, újra befestette, földdel megtöltötte és muskátlikat ültetett bele, majd odaállította az ajtaja mellé, a lépcső tetejére.
Megnyugodott a talicska is, hisz nyugdíjas és zavartalan életet élt végre. Hűséggel nevelgette a beleplántált virágokat.

2006-08-26

2007. dec. 3. 23:56 - írta veva
A gomba valamikor még teljesen szelíd volt. Csak aztán mosta a savas eső, fújta a keserű szél, míg végül, már a gyökerétől a kalapjáig elmérgesedett.

Galóca kisasszony! Így szólították valaha régen, míg ringbe nem szállt Oroszlánszagú Macskagyökérrel a küzdőtér ellenkező oldalán, hogy mindent megoldó csatában versenyt teázzanak.
Mindketten kitettek magukért, de a csata nem látszott megoldódni. Mígnem Macskagyökér úrfi hirtelen ötlettől vezérelve lekapta fejéről az izzadság ellen a homlokára kötött kendőt, s kicsavarta egy csészébe, majd álszent mosolyoktól kísérve átnyújtotta Galócának.
Ő, a nagy igyekezettől, mellyel palástolni szerette volna ellenérzését az orra alatt terjengő „illat”felhők miatt, a felé nyújtott bögrébe beütötte a kezét, az őt beterítő penetráns szagtól viszont kiütődött. Így legalább nyugodtan merült álomba.
Ezek után Oroszlánszagú Macskagyökér elhullámozta a bajnokoknak kijáró győzelmi táncot, s elvonult megpihenni babérjaira. Hiába volt azonban az önmagába vetett hit, nem tudott elaludni, mert kicsit szúrta a fülét a levélkorona, ezért messzire dobta a párna gyanánt sikertelenségre kárhoztatott fűszerkoszorút.
Nem volt épp célzott a dobás, de épp Galóca kisasszony kalapját találta telibe, amitől egyrészt kótyagos álmából felébredt, másrészt olyan pirospaprikás düh öntötte el, hogy még azóta is mérges.

Ettől fogva nem is iszik mást, mint méregtelenítő teát, de hiába, mert állandó utánpótlás érkezik környezetéből.
Viszont ma már ő sem spórol spóráival, csak terjeszkedik, amerre pöttyei vezetik (bár néhányat már felkínált a katicák népének, de még így is maradt elég).

Itt a vége, fuss előle!

2005-11-04

2007. nov. 29. 23:29 - írta veva

Egyszervolt - de aztán soha többé - két királya egy országnak, Kacifántiának.
Eleinte sokat civódott, de később mégis megegyezett a két ifjú király, ugyanis feleségeik nagyon szerették egymást, hiszen ikrek voltak, Mézes Márkony két gyönyörű lánya Csuporka és Hortyinka.

Azon vitáztak az ifjú uralkodók, hogyan és miként osszák úgy szét az országot, hogy ne kelljen hegyeken, völgyeken, tavakon osztozniuk (főleg, mert tavacska nem is volt csak egy), hogy a falvakról, városokról, s a benne élő emberekről már ne is beszéljünk.

Végül megunta az állandó vitát az öreg Márkony király, aki erre a kis időre felfüggesztette nyugdíjas életét, úgyis épp unalmas volt a műsor a Kacifántévében, s magához hívta az ifjú királyokat, Jobb Ágytalan Bertalant és Bal Jóságos Ákost.

- Édes fiaim, – kezdte volna, de eszébe jutott, hogy a lányok az édesek – azaz fiúk! Kérlek benneteket, döntsetek végre az uralkodás ügyében, mert a nép lassan elszéled, másik hazát és királyt keresni magának. Különben is! Tele van a trónterem a szétszabdalt királysági térképek darabjaival. Figyelmeztetlek benneteket, a sajátomat nem adom!

Bertalan és Ákos, mint két megszeppent gyerek állt a felpaprikázott öreg király előtt, akinek mérgében nemcsak a bajusza, hanem a szakálla is begöndörödött, néha még a látását is akadályozva, ezért apró súlyokat kötözött rá, s ahogy járt-kelt, csengett-bongott az egész király.

- Menjetek jóshoz, vagy álmodjátok meg, én nem bánom, csak legyen vége ennek az áldatlan helyzetnek! – csilingelte az öreg Márkony, s nagy zajjal visszavonult megérdemelt nyugdíjába.

A két ifjú összenézett, szemük villant és már nevettek, mert az alvásról eszükbe jutott a megoldás. Izgatottan megvitatták a részleteket, s elrendezték az uralkodás dolgát végre. Nem kellett hozzá földet mérni, térképet feldarabolni, embereket elköltöztetni. Egyikük az éjszakák ura lett, másikuk a nappaloké.

Bal Jóságos Ákos szívesen járt kelt a napsütötte szántóföldeken, viccelődött a szántóvetőkkel, tanítgatta gyerekeiket, sőt időnként be is segített a munkába, ha a munkások épp elakadtak. Igaz ember hírében állt, szerették őt az alattvalók, de talán még ettől is jobban, szerelmetes felesége, Csuporka királykisasszony. Ákos tehát a nappalok királya lett.

Jobb Ágytalan Bertalan éjjel soha nem aludt, még fekvőhelye sem volt, a napsütötte réten tudott csak elszenderedni (azért azt is megsúgom, hogy az ő felesége volt a kedves és jóravaló Hortyinka királykisasszony, aki egy kicsit hangosan aludt).
A csillagokat bámulta, máskor a palota őreivel beszélgetett, aztán hajnalban felébresztette a katonákat és kivezényelte őket harmatgyöngy vadászatra és napfelkelte megfigyelésre. Ő lett hát az éjszakák királya.

Elcsendesedett a királyság, mézillatú reggelekre ébredtek, és szivárványszínű álmokat álmodtak, végre az öreg, nyugdíjas király is kicsomózta a súlyokat a szakállából, s mindenki boldogan élt, míg...

2007-04-27

2007. nov. 28. 21:55 - írta veva

Sótlan Edumár, az egyébként borongós hangulatú lovag, aki most épp nem is volt olyan búsképű, boldog vigyorral az arcán, futkározott egy jól megtermett, gyönyörű színekben pompázó pillangókisasszony után a réten.
Páncélja csörömpölt a bukdácsoló futás közben, sisakrostélya pedig, mint egy nagy szemhéj csukódott-nyitódott, ahogy a gödrök szeszélye hozta. Ezért aztán folyton szem elől tévesztette játékos üldözése tárgyát
Csiklandós Libelle kacagva röppent fűszálról-fűszálra, de mivel azok folyton lehajoltak súlya alatt, inkább a fák, és cserjék ágait vette célba egy-egy landolás idejére.
Bizonyára a játékos kergetőcske fáradalmai is tehetettek róla, hogy a legutóbb meglátogatott ágacska, szinte elvarázsolta hangjaival, ugyanis a receficebokrok kottafejvirágai úgy csilingeltek, mint a harmatharangok.
Libelle kisasszony álmélkodó szárnyakkal hallgatta a mesebeli zenét, mígnem a bokor levelei elkezdtek tapsikolni, mint apró cintányérok. A pillangók leggyönyörűségesebbje ettől ijedtében nagyot sikkantott, de közben az őt szerelmi üldöztetésben részesítő Edumár is utolérte az ő pillangókisasszonyát, s a hirtelen sikolytól megdermedve, a páncél – a még benne lévő lendülettől továbblódulva – eldőlt, a páncélöltözetben épp hideglelést játszó Sótlan lovaggal együtt.
Lett is nagy kolompolás, fémcsiling, még a receficelevelek hangját is teljesen elfedte a póruljárt szerelmes (ámok helyett) buckafutó, csataréti zaja. A megijedt Libelle abbahagyta a rémüldözést. s odalibbent Edumár vállához. Két apró könnycsepp gördült ki szeméből, rá az eddig csak csörömpölő páncélzatra, ami ezek után már nyikorogni is képes volt.
Sótlan lovagunk csak feküdt a fűben, hisz szerelme nem mozdult mellőle, s már régen elfeledték a zenélő bokor rejtelmeit, úgy belefeledkeztek az egymáshoz intézett szavaik közötti csendekbe.
Szinte elvesztek egymás szemében, már nem is szavak, hanem érzelemkötegek közlekedtek a szemeiket összekötő szivárványhídon.
Az idilli csendet végül megtörte a tisztást körülvevő erdőcske széléről Bogáncsos Böhönce éneke, aki csörtetve közeledett feléjük:

Egy semmittevő semmit-evő
lógázta lábát a föld szélén,
s azon filózott rendületlen,
vajon ki él kútja mélyén?

A szerelmesek szivárványhídja elfoszlott a hangos nótázástól. Amikor Böhönce a közelükbe ért, már mindkettőjükben fellázadt a kíváncsiság:
- Hol van a föld széle?
- Milyen kút?

Bogáncsos úrfi meglepődött a váratlan kérdésektől, hisz eddig nem is vette észre a párocskát. Aztán leült melléjük, s belekezdett a történetbe…

(Majd lehet, hogy egyszer azt is elmesélem)

2006-01-13